Nem könnyű ma a magyar állami egészségügy helyzete. Nem könnyű ma az egészségügyben dolgozóknak, és pláne nem könnyű olyan körülményeket teremteni a munkatársaink számára, amelyek miatt kollégáink a maradás mellett döntenek, és nem csábulnak el a magánellátók vagy esetleg más ágazat felé. 

Mit érdemel Milák Kristóf? Elismerést és hálát, vagy fikciókon alapuló fröcsögő kritikát? Mit tegyünk azokkal a sportolókkal, akik genetikájuk és szervi adottságaik miatt nem helyezhetők el a bináris rendszerben? Engedjünk dúlákat a várandósok mellé, vagy még a gondolat is ördögtől való? Melyik fogyókúrás ajánlás a legjobb? Mi alapján döntsünk a szépészeti beavatkozások típusa és a beavatkozást végző orvos személye mellett? Egyáltalán szükséges/indokolt-e, és ha igen, kinek és miért bármilyen plasztikai sebészeti intervenció? Milyen szakmai munka folyik a magyar kórházakban? Valóban többet kell nálunk várakozni a betegeknek, mint Nyugat-Európában vagy az Amerikai Egyesült Államokban? Valóban rosszabb az esélye a magyar betegeknek a gyógyulásra? Nagyon sokáig lehetne sorolni azokat a kérdéseket/témákat, amelyek ma a közvéleményt foglalkoztatják.

Skizofrén világban élünk. Száguld mellettünk a technika, óráról órára jelennek meg a világ egészségügyi rendszereiben észlelhető nehézségekre, kihívásokra választ adó innovációk, miközben arról olvasunk sokszor jogos, máskor az olvasót eltökélten hergelő híreket, hogy csak egy szelet száraz kenyeret és darabka sajtot kap vacsorára a kórházban fekvő magyar beteg, vagy hogy mennyire esélytelen napjainkban Magyarországon egészségügyi ellátáshoz jutni.