Biztos, hogy minden pillanat akkor válik valódivá, amikor azt megmutatjuk másoknak?

Korábban már írtam a FOMO-ról, a kimaradástól való félelemről, a közösségi média túlhasználatáról, az alvásromlásról, a szorongásról, az önértékelés sérüléséről és arról, hogyan kezdheti ki az állandó online jelenlét a figyelmünket. Ugyanakkor úgy érzem, erről a témáról újra és újra beszélnünk kell, hiszen a jelenség már régen túlmutat azon, hogy sokat nézzük a telefonunkat. 

Egy egész kultúra épült arra, hogy mindenről azonnal tudjunk, mindenre reagáljunk, mindenben benne legyünk, és lehetőleg minden pillanatot mások számára is megmutassunk.

Amikor már átélni sincs időnk / energiánk / késztetésünk

Persze ez nekem / rólam is szól. Hiszen én is ezeken a felületeken tájékoztatok, sokan itt olvassák a gondolataimat, itt lehet gyorsan elérni embereket, közösséget építeni, ügyeket képviselni, egészségügyi témákat közérthetően megmutatni. Nem állok kívül ezen a világon, és pontosan ezért érzem fontosnak, hogy időnként magunkat is szembesítsük bizonyos kérdésekkel.

• Biztos, hogy jót tesz nekünk, ha minden esemény azonnal online tartalommá válik?
• Biztos, hogy minden reakciót, képet, gondolatot, örömöt, sportteljesítményt, családi pillanatot és szakmai történést rögtön meg kell osztanunk?
• Mi van, ha közben elveszítjük azt a képességünket, hogy valamit egyszerűen csak átéljünk?

A FOMO kifejezést Patrick J. McGinnis használta először a Harvard Business School közegében, eredetileg menedzseri magatartás leírására. Azokra az emberekre értette, akik egyszerre próbáltak sok irányba figyelni, mert attól tartottak, hogy ha aktuálisan nem jól döntenek, akkor egy másik lehetőség esetleg értékesebbnek bizonyul majd annál, amit éppen választottak. 

A FOMO eredetileg tehát nem a közösségi média használatára vonatkozott, sokkal inkább a választási túlterhelésre, állandó összehasonlításra és belső bizonytalanságra. A digitális világ csak tökéletes környezetet adott mindehhez.

A tudományos irodalomban Andrew Przybylski és munkatársai 2013-ban tették mérhetővé a FOMO jelenséget, amely mögött - kutatásuk szerint - három alapvető pszichológiai szükséglet sérülése áll. 

• Az autonómia, vagyis annak érzése, hogy van ráhatásunk a saját életünkre.
• A kompetencia, vagyis annak megélése, hogy képesek vagyunk jól működni.
• A kapcsolódás, vagyis annak biztonsága, hogy tartozunk valahová. 

Amikor ezek meginognak, az ember könnyebben kezd kifelé figyelni, mások életét ellenőrizni, és saját helyét a többiek pillanatain keresztül mérni.

A 2024-es áttekintő kutatások már azt is hangsúlyozzák, hogy a FOMO többféle formában jelenhet meg. Lehet általános sérülékenység, amikor valaki hajlamosabb erre az állapotra, és lehet helyzethez kötött nyugtalanság, amelyet egy értesítés, egy kép, egy program vagy egy online beszélgetés vált ki. 

Egy 2025-ös kvalitatív kutatás három területet különített el: a tisztán közösségi médiás FOMO-t, az offline élethelyzetből induló, de online térben felerősödő FOMO-t, valamint a tisztán offline kimaradási félelmet. 

Vagyis a jelenség jóval több, mint görgetési reflex. Inkább egy összetett emberi reakció, amelyet a digitális környezet folyamatosan edz, erősít és fenntart.

A 13 éves gyerek mások szerkesztett életéhez méri a sajátját

Az NMHH 2024 és 2025-ös adatai szerint Magyarországon sem rózsás a helyzet. 

• A 7 és 16 év közötti gyerekek 46 százaléka napi rendszerességgel látogat közösségi oldalakat.
• A 13 és 14 éveseknél ez az arány 69 százalék, a 15 és 16 éveseknél 82 százalék.
• A gyerekek többsége 13 éves kor előtt regisztrál, sokan már 10 és 12 éves kor között. 

A vizsgált gyerekek átlagosan három szolgáltatást használnak naponta. Ezek az arányok azt mutatják, hogy az állandó elérhetőség, a társas összehasonlítás és a több platformon zajló önbemutatás már nagyon korán beépül a hétköznapjaikba.

A 13 és 16 év közötti korosztályról szóló NMHH-kutatás még érzékenyebb területre visz. 

• A lányok 37,8 százaléka gondolta a közösségi médiában látottak alapján unalmasabbnak az életét másokénál, a fiúknál ez az arány 23,7 százalék.
• A lányok 49,6 százaléka érezte magát kevésbé szépnek a közösségi média hatására, a fiúknál 17,7 százalék.
• A lányok 36,5 százaléka gondolta már úgy, hogy szebbnek és boldogabbnak kellene lennie, a fiúknál 18 százalék. 

Ezek a számok nem egyszerűen testképről szólnak. Arról is beszélnek, hogyan kezdjük el a saját életünket mások szerkesztett pillanataihoz mérni.

Egy 2024-es NMHH-felmérés szerint fiatal felnőttek telefonhasználati mintái szintén beszédesek. 

• A 16 és 35 év közöttiek általában reggel hét körül nyúlnak először a mobiljukhoz.
• A 16 és 19 évesek sokszor Instagrammal indítják a napot, a 25 év felettiek inkább híroldalakkal, Messengerrel és Facebookkal.
• A telefonhasználat reggeli csúcsideje 6 és 8 óra közé, az esti 22 és 24 óra közé esik.
• Az átlagos napi telefonidő 3 óra 49 perc. Ez majdnem négy óra egy napból. Majdnem négy óra hírek, képek, üzenetek, videók, programok, reakciók és mások életének figyelése között.

A FOMO az okostelefon-függés egyik legerősebb motorja

A Semmelweis Egyetem 2026-ban bemutatott kutatása új megközelítésből vizsgálta a problémás okostelefon-használat okait. A kutatók szerint a személyiségvonások önmagukban ritkán magyarázzák a problémás használatot. A döntő tényezők között a gyenge önkontroll és az erős FOMO jelent meg. A vizsgálatban a résztvevők körülbelül egyharmada tartozott az erős, inkább folyamatszerű felhasználók közé, akik napi négy vagy öt órát, esetenként ennél is több időt töltöttek a telefonjukkal, főként passzív tartalomfogyasztással. Náluk gyengébb figyelmi és emlékezeti teljesítmény, rosszabb alvás, erősebb ingeréhség és testi következmények, például helytelen testtartásból eredő terhelések is megjelentek.

A nemzetközi adatok ugyanebbe az irányba mutatnak. 

Az Egyesült Államok tiszti főorvosi összefoglalója szerint a 13 és 17 év közöttiek akár 95 százaléka használ közösségi platformot, közel kétharmaduk naponta, egyharmaduk szinte folyamatosan. A napi három óránál hosszabb közösségi médiahasználat a mentális problémák, köztük a depressziós és szorongásos tünetek kétszeres kockázatával társulhat. Az American Psychological Association a platformok kialakítására is felhívja a figyelmet: a lájkok, az ajánlott tartalmak, a végtelen görgetés, az értesítések és az időkorlát nélküli használat olyan fejlődési sérülékenységeket érintenek, amelyek serdülőkorban különösen erősen hathatnak.

A jelenség részben bennünk zajlik, részben körénk tervezik

A francia ANSES 2026-ban több mint ezer tudományos közlemény alapján arra jutott, hogy a közösségi platformok jelentős része kifejezetten a figyelem megragadására és a folyamatos elköteleződés fenntartására épül. Ez fontos mondat. A felületek működése nem véletlenszerű! Az identitásépítés, a társas összehasonlítás, a kortársi elismerés iránti vágy, a szenzációkeresés és az azonnali visszajelzés iránti érzékenység mind olyan pontok, amelyekre ezek a rendszerek rákapcsolódnak. 

Innen nézve egészen más kérdésekhez jutunk. 

• Mi történik egy társadalommal, amelyben a jelenlét helyét átveszi a folyamatos közvetítés?
• Mi történik a családi ebéddel, ha a legfontosabb mozzanata, hogy közben kép készüljön róla?
• Mi történik egy koncerttel, ha a figyelmünk nagy részét arra fordítjuk, hogyan a valamilyen felületre kitett videónk minél jobban mutasson?
• Mi történik egy szakmai eseménnyel, ha a résztvevők fele már nem az elhangzó mondatokra figyel, hanem arra, hogy minél hamrabb megosztott bejegyzés szülessen belőle?

Amikor az öröm értékét a reakciók adják

Én magam is gyakran érzem ennek a kettősségnek a terhét. Fontos ügyeket képviselek, és tudom, hogy sok emberhez csak ezeken a felületeken keresztül jutnak el az egészségről, prevencióról, betegellátásról, tudatosságról szóló gondolatok. A közösségi média ebből a szempontból hatalmas lehetőség. Elérhetővé tesz témákat, amelyek másként talán zárt szakmai körökben maradnának. Segít közösséget teremteni, kérdéseket feltenni, visszajelzéseket kapni, tévhiteket tisztázni, ügyeket láthatóvá tenni.

Mégis fontos néha megállni, és kimondani, hogy ez az eszköz közben minket is alakít. A gondolkodásunkat, a türelmünket, a reakcióink sebességét, az önértékelésünket, a kapcsolataink minőségét. A közösségi média nemcsak felület, hanem közeg is. Ebben a közegben egyre könnyebben érezzük azt, hogy lemaradunk, ha nem posztolunk, ha nem reagálunk, ha nem vagyunk láthatók, ha egy ügyet nem közvetítünk azonnal. Közben alig vesszük észre, hogy az életünk egy része átcsúszik a valódi meg- és átélésből a dokumentálásba.

A FOMO egyik legnagyobb ára talán éppen ez. Nem az időveszteség, bár az is jelentős. Inkább az, hogy a pillanatot gyakran már nem önmagáért éljük át. Mintha az eseményeknek bizonyítékra lenne szükségük. Mintha a találkozás csak akkor számítana, ha mások is látják. Mintha az öröm értékét a reakciók száma erősítené meg. Ez a belső elmozdulás lassú, ezért veszélyes. Nem fáj azonnal. Csak egy idő után vesszük észre, hogy egyre nehezebben vagyunk jelen az adott pillanatban. 

Eva Hoffman a semmittevésről szóló könyvében arról ír, hogy a folyamatos tevékenységtől sérülhet a belső feldolgozás képessége. A strukturálatlan idő, az unalom, a bámészkodás, a céltalan séta, a telefon nélküli kávézás idegrendszeri és önismereti szempontból is fontos. A Guardian cikkében idézett kutatások szerint az unalom csökkentheti az érzékszervi túlterhelést, segítheti a kreativitást, a gondolkodást és az érzelmek feldolgozását. 

De ha minden üres percet ingerrel töltünk ki, mikor dolgozzuk fel azt, ami velünk történik?

A semmittevésnek „rossz híre” van. Sokszor lustaságnak, időpazarlásnak, céltalanságnak tűnik. Pedig az idegrendszernek szüksége van olyan időszakokra, amikor nincs újabb inger, újabb üzenet, újabb feladat. Ha folyamatosan az egyik tartalomból a másikba ugrunk, egyre nehezebb lesz megmondani, mit érzünk, egyre kevésbé leszünk képesek eldönteni, hogy valójában mire van szükségünk, és a végén már azt sem vesszük észre, hogy mennyire fáradttá, magányossá és túlterheltté váltunk.

Azok a bizonyos minták…

A FOMO a testünkben is nyomot hagy. Az esti telefonozás az alvástól vesz el időt. Az éjszakai értesítések készenléti állapotban tartják az idegrendszert. A reggeli első mozdulat, amellyel a kijelzőért nyúlunk, meghatározza a nap indítását. A figyelem szétesése rontja a munkaminőséget, a tanulást, a memóriát, a türelmet. A folyamatos összehasonlítás pedig megingatja azt az érzést, hogy a saját életünk önmagában is elég figyelmet érdemel.

Kiemelten fontos a gyermekek és fiatalok helyzete. A gyermekek – főleg eleinte - nem szabályokból, hanem mintákból tanulnak. Látják azt, hogyan és mikor nyúlunk a telefonhoz. Észlelik, hogy engedjük-e, hogy félbeszakítson egy értesítés egy beszélgetést, vagy hogy tudunk-e velük úgy jelen lenni, hogy közben nem nézünk rá háromszor a kijelzőre. Példát mutatunk azzal, hogy egy családi programból valódi élmény lesz, vagy tartalom – mások számárra.

Fenitek miatt önáltatás, ha azt hisszük, hogy a FOMO kezelése kimerülhet abban, hogy a gyereknek kevesebb képernyőidőt írunk elő. A felnőttek felelőssége ettől lényegesen nagyobb. 

A valódi kérdések a következők:

• Mit mutatunk másoknak a saját figyelmünkkel, vagy éppen annak hiányával?
• Milyen értéket adunk a csendnek, a várakozásnak, a személyes beszélgetésnek, az elmélyült olvasásnak, a telefon nélküli sétának?
• Tudunk-e úgy jelen lenni bárki mellett, vagy bármilyen helyzetben, hogy közben nem akarjuk azonnal dokumentálni azt, ami aktuálisan történik?

Élj a kimaradás bátorságával!

A munkahelyi kultúrában ugyanez a kérdés más formában jelenik meg. Az állandó elérhetőséget lojalitásnak, az esti, vagy kora reggeli üzenetre adott reakciót elhivatottságnak tekintjük. Közben érdemes elgondolkozni azon, hogy mindezért vajon milyen árat fizetünk.

Aki soha nem kapcsol ki igazán, annak csökken a figyelme, romlik a döntési képessége, majd egyre ingerlékenyebbé válik, és előbb-utóbb nem tudja azt a minőséget hozni a munkában, mint korábban.

A legtöbbünknek szüksége van a digitális felületekre, hiszen dolgozunk rajtuk, tájékozódunk, kapcsolatot tartunk, ügyeket képviselünk. A kérdés csak az:

• Hogyan lehet tudatosan megélni az adott pillanatot?
• Hogyan lehet felelősen használni azokat a felületeket, amelyek egyszerre segítenek és terhelnek?
• Hogyan lehet úgy tájékoztatni, közösséget építeni, fontos ügyekről beszélni, hogy közben ne váljunk teljesen kiszolgáltatottá a láthatóság logikájának?

A válasz az arányban, a tudatosságban és az önismeretben rejlik. Abban, hogy megengedjük magunknak a kimaradást, amitől végre teljesebben leszünk jelen a saját életünkben, jobban figyelünk a szeretteinkre és az igazán fontos dolgokra.