Talán te is elgondolkodsz időnként azon, hogy mennyire bízhatsz a saját tudásodban, és persze azon is, hogy honnan tudhatod, hogy valóban helyes-e az aktuális ítéleted/választásod.

Az egészségügyben ennek még nagyobb súlya van, hiszen a munkánk során naponta hozunk olyan döntéseket, amelyek más emberek egészségét, esetenként az életét is befolyásolják.

Az imposztorjelenségről szóló korábbi írásom után sokan kerestek meg privát üzenetben, így folytatom a témát. Ezúttal a kételkedés másik oldalával szeretnék foglalkozni. Azzal, hogy mikor segíti a bizonytalanság a munkánkat, és mikor válik olyan mértékűvé, hogy már a saját szakmai képességeinkbe vetett bizalmunkat is komolyan veszélyezteti, azaz gátolja a feladataink elvégzését.

Mennyire vagyunk biztosak abban, amit tudunk?

Egy 2013-ban publikált amerikai vizsgálat finoman szólva is érdekes eredményre jutott. Meyer és munkatársai 118 belgyógyászt kértek fel arra, hogy négy, eltérő nehézségű esetleírás alapján állítsanak fel diagnózist, majd értékeljék, hogy mennyire biztosak a döntésük helyességében. 

• A könnyebb esetekben a diagnózisok 55,3 százaléka bizonyult helyesnek, míg a nehezebbeknél ez az arány mindössze 5,8 százalék volt.
• Ehhez képest az orvosok saját bizonyosságukat egy tízfokú skálán átlagosan 7,2, illetve 6,4 pontra értékelték.

Érdemes elgondolkodni ezen a különbségen. Miközben a diagnosztikai pontosság jelentősen csökkent, a résztvevők magabiztossága alig változott. Hangsúlyozni szeretném ugyanakkor, hogy a kutatás előre összeállított esetleírásokkal dolgozott, így szakmailag nem helyes közvetlen következtetést levonni az eredményekből a mindennapi betegellátásra vonatkozóan. A vizsgálat arra viszont mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy saját tudásunk és teljesítményünk megítélése időnként meglehetősen pontatlan lehet.

A szakirodalom ezt az összefüggést a kalibráció fogalmával írja le. Arról van szó, hogy mennyire felel meg a saját bizonyosságunk annak, amire a valóságban képesek vagyunk. Előfordulhat, hogy valaki a tényleges tudásánál lényegesen magabiztosabb, de az ellenkezője is igaz lehet, miszerint a megfelelő felkészültséggel rendelkező szakember indokolatlanul bizonytalan a saját döntéseiben.

Az egészséges szakmai önértékeléshez ezért elengedhetetlennek tartom a rendszeres visszajelzést és a tapasztalatok tudatos feldolgozását.

Vajon mi történt később a beteggel?

A mindennapi orvosi munka egyik sajátossága, hogy sok esetben csak korlátozott információhoz jutunk a korábban ellátott betegeink további sorsáról. Előfordul, hogy másik intézményben folytatódik a kezelés, új szakember veszi át a gondozást, esetleg hónapokkal később születik meg a végleges diagnózis, így az eredeti döntést meghozó orvos számára sokszor rejtve marad, hogy helyesnek bizonyult-e a korábbi feltételezése. Pedig éppen ezekből az információkból tanulhatnánk a legtöbbet.

Az amerikai AHRQ által kidolgozott Calibrate Dx módszer például lehetőséget kínál arra, hogy az orvosok strukturált formában, akár egy tapasztalt kollégával közösen tekintsék át a korábbi eseteiket. A vizsgálat során felidézik, hogy

• milyen diagnózisra gondoltak,
• mely adatok alapján jutottak arra a bizonyos következtetésre,
• mennyire voltak biztosak a döntésükben,
• és végül hogyan alakult a beteg állapota.

Kifejezetten lényegesnek tartom, hogy ilyenkor az eredeti döntés körülményeit is figyelembe vegyük. Utólag, a végleges diagnózis ismeretében ugyanis sokkal könnyebb felismerni egy korábban jelentéktelennek tűnő tünetet vagy összefüggést. Az adott pillanatban viszont ugyanaz a panasz többféle betegségre is utalhatott, és az orvosnak az akkor rendelkezésére álló információk alapján kellett határoznia.

Sokat számít, hogy egy orvos mer-e beszélni a bizonytalanságairól, fel meri-e vállalni, ha valamiben tévedett, és képes-e elfogadni egy másik szakember észrevételeit. A szakmai együttműködés minősége ugyanis közvetlenül befolyásolhatja a betegellátás biztonságát.

Én magam nagyon hiszek az esetmegbeszélésekben, ahol a kollégák őszintén, egymás szakmai tapasztalataira támaszkodva értékelhetik a történteket.

Amikor a kétely már önmagunkról szól

Érdemes visszatérnünk az imposztorjelenséghez, mert első pillantásra meglehetősen hasonlónak tűnhet a két helyzet. Mindkettőben bizonytalanságot élünk át, ám annak tárgya és következménye jelentősen különbözhet.

Az egészséges szakmai kétely rendszerint egy konkrét döntéshez kapcsolódik. 

• Valóban ez a legvalószínűbb diagnózis?
• Indokolt lenne további vizsgálatot kérni?
• Segíthet egy másik szakorvos véleménye?
• Befolyásolná a kezelést, ha új információhoz jutnánk?

Az imposztorjelenség ezzel szemben az önértékelésünket is érintheti. Ilyenkor az ember a korábbi eredményei, tapasztalatai és szakmai elismerése ellenére is megkérdőjelezi a saját alkalmasságát. Attól tart, hogy a környezete túlértékeli a képességeit, a sikereit pedig hajlamos a szerencsének vagy valamilyen külső körülménynek tulajdonítani.

A kétféle bizonytalanság természetesen összekapcsolódhat. Egy nehéz szakmai helyzet például felerősítheti a korábban is meglévő önértékelési problémákat, különösen akkor, ha az érintett folyamatosan attól tart, hogy hibázni fog.

Ilyenkor mindenképpen érdemes megvizsgálni, mire irányul a kételkedésünk, és milyen következményei vannak. Ha egy újabb ellenőrzés segít pontosítani a diagnózist, módosítani a kezelést vagy megalapozottabb döntést hozni, akkor szakmailag hasznos lehet. Ha viszont ugyanazokat az adatokat vizsgáljuk újra és újra, miközben semmilyen új információhoz nem jutunk, a bizonytalanságunk pedig tovább fokozódik, indokolt lehet foglalkoznunk annak lelki hátterével is.

Az egészségügyben számos olyan helyzettel találkozunk, amikor a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján, bizonyos fokú bizonytalanság mellett hozunk döntést. A szakmai felkészültség fontos elemének tekintem azt az elemző gondolkodást, amely eldönti, mikor indokolt további vizsgálatot végezni, konzultációt kérni, és mikor elegendőek az addig összegyűjtött információk a kezelés megkezdéséhez vagy folytatásához.

Úgy gondolom, a saját tudásunkba vetett bizalom és az egészséges kételkedés jól megfér egymással. Sőt, meggyőződésem, hogy a tapasztalt, felkészült szakemberek egyik értékes tulajdonsága éppen az, hogy tisztában vannak a saját ismereteik határaival, és megfelelő helyzetben képesek felülvizsgálni a korábbi álláspontjukat.