Ma van a boldogság nemzetközi ünnepe. Definíciót nem adnék – nem is tudnék -, hiszen szerintem mindenkinek mást jelent a fogalom. Érdekel ugyanakkor, hogy mihez kezdünk egy ilyen nappal. Tudnunk egyáltalán bármit kezdeni vele? Lehet egyáltalán „ünnepelni” egy érzést? Március 20. korántsem a motivációs bullshit posztok és az elcsépelt inspirációs idézetgyűjtemények ünnepe, hanem az ENSZ által 2012-ben kijelölt hivatalos világnap. Arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a jóllét egyetemes emberi cél és közpolitikai kérdés. Valódi világpolitikai szándékot fogalmaz meg: mérni, kutatni és az eredményt rendszerszinten figyelembe venni azt, hogy milyen állapotban vagyunk.

Hányszor fordult elő, hogy egy makacsabb köhögésre vagy náthára, „biztos, ami biztos” alapon antibiotikumot írattunk fel? És eközben vajon hányszor gondoltunk el azon, hogy a gyógyszer - teljesen fölösleges - beszedésével milyen folyamatokat indítunk el? Az antibiotikum az orvostudomány egyik legnagyobb vívmánya. Életeket ment, komoly betegségeket gyógyít, szövődményeket előz meg, ugyanakkor egyre többször látjuk, hogy a gondolkodás nélkül alkalmazott antibiotikum kúra során viszonylag alacsony várható haszon mellett jelentős kockázatot vállalunk magunkra.

Lassan ott tartunk, hogy szinte nincs olyan ember a közvetlen környezetünkben, aki ne panaszkodna állandó fáradtságra. Mintha kollektívé vált volna ez az érzés. Ha lehetne, napközben is aludnánk vagy elbújnánk, hogy ne kelljen semmivel foglalkozni. Hányan mondogatjuk magunkban, hogy „csak ezt az egy hetet bírjam még ki”? És hányszor realizáltuk utólag, hogy a hetek hónapokká, majd évekké nyúltak?