„Annyira elfáradtam ebben a pár napban, olyan sokat dolgoztam, és mégsem érzem azt, hogy mindenki azt kapta tőlem, amit szeretett volna…”

Ismerős?

Vajon az ünnep fáraszt el bennünket, vagy az, ahogyan megéljük?

Végeláthatatlan előkészületek, logisztikai egyeztetések, újabb és újabb körök a bevásárlólistán. A vágyott megnyugvás helyett teljesítménykényszer.

Miközben a katolikus világ legfontosabb ünnepét éljük, és a világ a feltámadásról, az újjászületésről beszél, sokan gyomorgörccsel számolgatják hány helyre kell még menni, mit illik vinni, kinél kezdünk, hol fejezzük be, és vajon megint megsértődik-e valaki, ha nem maradunk elég sokáig? (Pont úgy, ahogyan karácsonykor is szoktuk.)

A kívülről harmonikusnak látszó pillanatok mögött sokaknál rohamtempóban nő a nyomás.

Miért akarunk folyamatosan és mindenkinek megfelelni?

Ma már a húsvét – sok más ünnephez hasonlóan – ritkán jelent valódi megállást. Néhány napba próbáljuk belesűríteni mindazt, amire év közben nem jut idő. Családlátogatásokat, megfelelést, főzést, utazást, jelenlétet, figyelmet. És közben - ahogy sok más helyzetben – mi magunk kimaradunk ebből az egyenletből.

Egyre gyakoribb jelenség az ünnepi kimerültség. Nem feltétlenül azért, mert túl sokat ettünk és ittunk – bár kétségtelenül ez is része a történetnek –, hanem mert mentálisan túlterheljük magunkat. Minden szerepben meg akarunk felelni. Jó házigazdák, jó vendégek, jó gyerekek, jó szülők, jó partnerek szeretnénk lenni. Nem akarunk csalódást okozni, nem akarunk kevesebbet adni, mint amit elvárnak tőlünk.

Ez a belső feszültség eleinte észrevétlenül, később nagyon is jól érzékelhető módon nyomaszt bennünket. A rohanás, a folyamatos szervezés, az utazás, a kötelezőnek érzett programok egymásra rakódnak, és sokan nem az ünnepet élik meg, hanem feladatsort teljesítenek, annak minden káros következményével.

Valóban önzés a saját határaink kijelölése?

Az ünnepi időszakok alatt nemcsak az emésztőrendszeri panaszok száma nő meg, hanem azoké a tüneteké is, amelyek mögött valójában kimerültség, stressz és túlterheltség bújik meg. A fejfájás, alvászavar, szorongás, vérnyomás-ingadozás mind ismerős jelenségek, és ritkán gondolunk arra, hogy ezekhez bizony az „ünnepi működésünk” is hozzájárul. A folyamatos készenlétben érzelmi ára van minden mondatnak, gesztusnak, sőt mulasztásnak.

Az ünnepekre óriás szükség van. Az aktuális ünnepelnivalón túl valódi kapcsolódást, lassítást, közös élményeket kell(ene) hogy jelentsenek.

De tudunk egyáltalán ünnepelni? Egymásra figyelni, adni – szeretetet, jelenlétet, figyelmet.

Valóban szükséges minden meghívásnak eleget tenni? Valóban attól lesz teljes az ünnep, hogy minden étel az asztalon, valamennyi program kipipálva? És persze adja magát a kérdés: mindeközben mi hogyan érezzük magunkat? Továbbmegyek: vajon jó ez pörgés a szeretteinknek? Amikor azt látják, hogy a háziasszony, családfő, bárki, rohan, kiszolgál, teljesít és csak egy valamire nincs már energiája: jelen lenni. Kérdezni és meghallgatni a válaszokat. Játszani a gyerekekkel. Figyelni a másikra.

• Önzésnek tekinthető a saját határaink kijelölése?
• Muszáj, hogy mindig mindenkinek megfeleljünk?
• Hogy másnak feleljünk meg és ne a saját elképzelésünknek, vágyainknak?

Nem menthető minden kapcsolat egy párnapos ünnep alatt

Mennyivel emberibb és felszabadítóbb volna, ha a családi együttlétekbe több empátia szorulna. Kevesebb automatikus kötelességtudat, több józan arányérzék. Több belátás annak elfogadására, hogy senki nem képes egyetlen hétvége, vagy egyetlen ünnep alatt minden kapcsolatot helyreállítani, a régi hiányokat bepótolni.

Apropó felszabadítás. Érdemes volna már húsvét – és az összes többi ünnep előtt - feltenni magunknak és a környezetünknek is néhány – talán - megkönnyebbülést eredményező kérdést.

• Mekkora terhet bír el egy család úgy, hogy közben megőrzi az egymás iránti gyengédségét?
• Mennyi program fér bele úgy, hogy közben senki ne váljon saját ünnepének kimerült statisztájává?
• Mely találkozások jelentenek valódi értékteremtő és élményt jelentő pillanatokat?
• Valóban kötelező végigjárni azokat a rokonokat, akikkel hosszú évek óta nincs valódi kapcsolat, pláne nem odaforduló érdeklődés, csak a családi rend poros kötelességtudata?

Nehéz a fentiekre válaszolni, hiszen itt már a családi morál teljes kelléktáránál tartunk. Az ember hálátlannak, ridegnek, érzéketlennek tűnhet, ha szelektálni mer a találkozások között. Pedig hosszú távon nagy ára van annak, amikor valaki újra és újra belekényszeríti magát olyan helyzetekbe, amelyekből rendre kimerülten, feszülten, olykor megalázottan távozik.

Egy idő után meg kell, hogy érkezzen az önvédő mechanizmus mindannyiunk életébe, és bölcsen, de persze szeretetteli módon szelektálnunk kell. Mivel az időnk, a figyelmünk és az érzelmi energiánk véges, érdemes azokkal lenni, akikhez valódi szeretet köt, akikkel jó lenni, akiknek jó adni, akiktől lehet elfogadni, akik jelenlétében mi magunk is töltődünk, akikkel valódi beszélgetések során messze elkerüljük a közhelyeket, a letudós, időt kitöltő small talk-okat.

És ha meg tudjuk hozni a döntést, ha valóban azokkal vagyunk, akikkel érdemes, ha velük valóban jelen vagyunk, akkor talán minden napunk ünnepé válik, és minden kapcsolatunk mély, tartalmas, szeretettel teli lesz.

Ezt kívánom mindenkinek!