Tegnap tele volt a város ünneplőbe öltözött diákokkal. Fehér ingek, virágcsokrok, kicsit kényelmetlen cipők, meghatott anyák, büszkeségüket nyíltan vállaló vagy éppen sután leplező apák, nagyszülők, akik már az első fotónál törölgették a szemüket.

Ugyanez történt lényegében az egész országban. Iskolakapuk előtt, templomkertekben, tornatermekben, udvarokon, járdák szélén álltak a családok, és nézték azokat a fiatalokat, akik néhány nap múlva érettségiznek, és életük egyik legfontosabb döntését hozzák éppen meg: milyen irányba induljanak tovább.

A ballagási tarisznyába mindenki tesz valamit; pogácsát, aprópénzt, jótanácsot. A legfontosabb útravaló azonban láthatatlan. Úgy hívják, hogy önazonosság.

Vajon az ünneplő ruhák alatt ott dobog-e az a mindent elsöprő vágy, amit például én éreztem kislányként, amikor már az óvodában tudtam, hogy orvos lesz belőlem? Vagy a mai világ digitális zajában ez a belső hang már elnémult?

Ahogy néztem a szembe jövő arcokat, a csillogó szemű fiatalokat, azon gondolkodtam, vajon hányan választják közülük az egészségügyet? Hányan lesznek orvosok, ápolók, gyógytornászok, mentősök, pszichológusok, dietetikusok, diagnosztikai szakemberek? Hányan érzik majd úgy, hogy emberekkel foglalkozni, segíteni, gyógyítani, támogatni egy csodálatos életút?

És vajon mi, felnőttek, eleget tettünk-e azért, hogy ezek a pályák vonzó lehetőségként jelenjenek meg előttük, vagy hosszú, kitartó munkával a gyökereit is kiirtottuk annak, hogy valaki betegekkel kívánjon foglalkozni a jövőben?

Legyünk bölcsek! Nézzünk előre!

A büszke ballagó diákok mellett érdemes a következő generációkra is gondolnunk. Azokra a gyerekekre, akik ma még az óvodában vagy az általános iskolában ülnek, és akiknek a jövőjét most alapozzuk meg. Ne tekintsünk úgy a pályaválasztásra, mint a fiatalok magánügyére, mert társadalmi szinten közös a felelősségünk.

Egy szakma vonzerejét az alapozza meg a gyermekek számára, hogy miket hall a környezetében, mit lát a médiában, a közösségi médiában, és milyen mondatok hangzanak el a családi ebédeknél.

Egészségügy. Ha egy gyerek éveken keresztül csak azzal szembesül, hogy egy szakma reménytelen, alulfizetett, kimerítő, hálátlan és megbecsülés nélküli, akkor ne csodálkozzunk, ha eszébe sem jut azt választani. Ugyanakkor, ha azt is megmutatjuk neki, hogy ezekben a pályákban komoly tudás, méltóság, felelősség, folyamatos fejlődési lehetőség, emberéletekben mért eredmény van, akkor már egészen más képet kap. Persze ettől még látni fogja a nehézségeket – amik bőven vannak -, csak lesz hozzá egy tágabb értelmezési kerete is. Optimális esetben egy olyan kerete, amely józanul, nem csőlátó módon elemzi a nehézségeket, a hiányokat, a teendőket, viszont ugyanígy, visszafogottan de lényegre törően bemutatja a szakma szépségeit is.

Azok a bizonyos ingerek…

Számomra az egészségügy kiemelten fontos, de ugyanilyen jelentős az oktatás is.

Mindkét területről sokat beszélünk, gyakran indulatosan, sokszor jogos fájdalmakkal, csalódásokkal, nehéz tapasztalatokkal. Mégis érdemes óvatosan bánni a mondatainkkal. Egy kamasz nagyon figyel. Akkor is, amikor látszólag nem. És időnként éppen egy odavetett (fél)mondat dönti el, hogy közelebb mer-e lépni egy pályához, vagy inkább másfelé fordul.

Nálam tényleg egészen korán eldőlt a pályaválasztási kérdés, hiszen óvodás koromtól kezdve tudtam, hogy orvos szeretnék lenni. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult az is, hogy eleve orvos családból jövök, mindkét szülőm és a nagyapám is gyógyított.

A mai fiatalok helyzete egészen más. Sokkal több inger éri őket, eleve több lehetőségrő hallanak, több életmodellt látnak, és nagyobb, sőt gyorsabb sikerek ígéreteivel találkoznak. A digitális világ folyamatosan hasonlít, csábít, rangsorol és elbizonytalanít.

Egy mai kamasznak egyszerre kellene megfelelnie az iskolai elvárásoknak, a családi reményeknek, a felvételi rendszernek és annak a végtelen zajnak, amely minden irányból azt suttogja, hogy válassz okosan, mert ezen múlik az életed.

Csoda, ha szorong a gyermek? Nem értjük, hogy miért bizonytalan, hogy miért tologatja a döntését? Vagy dönt, de hónapok évek múltán vált?

És újra, meg újra vált. És nem futja ki azt az életutat, amire a képességei predesztinálják. Hogy „nem lesz belőle semmi”.

Jó esetben ezt lazán és nyugodtan teszi, és úgy „nem lesz belőle semmi és senki”, hogy ezzel ő rendben van, ez a helyzet nem feszíti, és boldogan, megelégedetten éli az életét.

Az igazi baj akkor jelentkezik, ha az illető végig szorongja az életét, ha a napjai tele vannak frusztrációval, ha folyamatosan magyarázkodnia kell, mert az elvárások minden oldalról bombázzák őt – mint egy rossz számítógépes játékban.

Mi az amúgy, hogy nem lett belőled semmi? Mikor vagy valaki?

Ha úgy viselkedsz, ha azt teszed, amit mások elvárnak tőled? Hát szerintem nem. Szerintem akkor vagy valaki, ha önazonos vagy, ha azt mondhatod és azt is mondod, amit gondolsz, ha elégedett vagy az életeddel, ha megbecsülöd, aki vagy es amid van, ha nyitott, tiszta szívű tudsz maradni. Ha a saját életedet éled - a saját és nem mások elvárásai alapján.

Miért kell a fentiekről éppen ballagáskor beszélni?

Mert ez egy nagyon fontos társadalmi pillanat is. Ahogyan korábban írtam, ilyenkor egyszerre látjuk a jelen végzős diákjait és a következő generációkat. Azokat, akik pár év múlva ugyanezeken a folyosókon mennek majd végig, és azokat is, akikből talán egészségügyi szakemberek válnak.

Az OECD jelentései szerint európai szinten nagy a szakemberhiány. Az uniós országokban 2022-ben körülbelül 1,2 millió orvos, ápoló és szülésznő hiányzott az alapvető ellátási szintekhez mérve, miközben húsz ország orvoshiányt, tizenöt pedig ápolóhiányt jelzett. A WHO becslése szerint 2030-ra világszerte 11 millió egészségügyi dolgozó hiányozhat.

A KSH 2024-es adatai szerint Magyarországon tízezer lakosra 45,2 dolgozó orvos jutott, miközben a háziorvosok és házi gyermekorvosok száma 5469-re csökkent, egy háziorvosra és házi gyermekorvosra pedig átlagosan 1744 lakos jutott.

Ezeket a számokat nem a riogatás miatt írtam, inkább egyfajta figyelmeztetésként arra vonatkozóan, hogy amikor egy fiatal pályát választ, az idővel már közös ügy lesz, mert a döntéseiből egyszer majd működő rendelő, kórházi osztály, iskola, betegágy és emberi biztonság születik.

Igen, szükség van rád!

Kevés olyan pálya van, amely ennyire közvetlenül kapcsolódik az emberi élet legfontosabb pillanataihoz. A születéshez, a gyógyuláshoz, a fájdalom enyhítéséhez, a biztonság visszaadásához, időnként a méltó búcsúhoz is.

Az oktatás ugyanígy alapozó szakma. Egy jó pedagógus évekre, időnként egész életre irányt adhat. Egy jól feltett kérdés, egy időben érkező bátorítás, egy valódi figyelemmel kísért diákélmény pályákat nyithat meg. Aki gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozik, a tananyag mellett valami mást is átad. Önbizalmat, kíváncsiságot, gondolkodási mintát, emberi tartást.

Fontos, hogy a döntési helyzetben elfogadó közeget teremtsünk, ahol mindenki az lehet, ami lenni szeretne. Ahol nem ítélkezünk, hanem támogatunk. Ahol a hibákból tanulunk, és nem megbélyegzünk.

A ballagás tehát nem csak egy ünnep, hanem egy felhívás is. Felhívás arra, hogy gondoljuk át, hogyan tudjuk a jövő generációit abban támogatni, hogy megtalálják a helyüket a világban, és olyan hivatást válasszanak, amelyben kiteljesedhetnek, miközben a társadalom számára is értéket teremtenek.

Minden ballagónak azt kívánom, hogy találjon olyan pályát, amelyben nem kell feladnia önmagát, ahol alkothat, ahol értéket teremthet, amely tele lesz számára flow élménnyel, és az élete végén azt mondhatja: jól döntöttem, most is ezt a pályát választanám.

Aki pedig az egészségügy, az oktatás vagy bármely segítő hivatás felé fordul, annak külön is szeretném üzenni, hogy szükség van rá. Nagyon! Gyere!