Ma reggel az egyébként szörnyű, de mindenhova begyűrűző híreket is át tudta szőni az elhízás problematikája. A legtöbben drámai számokat, rémisztő adatokat sorolnak az Elhízás világnapján. A statisztikák aggasztó képet rajzolnak, a megosztások gyorsan terjednek.

Nem akarok béna poénokkal jönni, de itt és most talán elfér: már az adatok is súlyosak.

Közben azon gondolkodom, miként lehet úgy beszélni az elhízásról, hogy az ne fájjon? Vagy ha mégis fáj, akkor ne bűntudatot keltsen, hanem erőt adjon. Hiszen legfőbb célom az, hogy a beszélgetéseket úgy indítsam el, hogy abból ne szégyenérzet, hanem megértés szülessen.

Az elhízás az egyik legösszetettebb népegészségügyi kihívás, amely a modern társadalmak működésének állapotáról is sokat elárul. A világnapot pedig globálisan azért hívták életre, hogy az egyéni hibáztatásból elinduljunk a rendszerszintű megértés felé.

A jelen legélesebb tükre

Nyilvánvaló, hogy kórházigazgatóként nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzam a kimutatásokkal. Elég csak a műtőajtók előtt várakozó betegekre, a gyermekrendelők zsúfoltságára vagy a krónikus gondozás növekvő esetszámaira gondolnom. A számok valóban drámaiak. Minden második magyart érint a probléma. Csak a mi kis országunkban 5.5 millió embert. Világszinten pedig 2.5 milliárdot. Igen, milliárdot. A WHO adatai szerint ennyien élnek túlsúllyal, 890 millióan pedig elhízással.

390 millió iskolás korú gyermek túlsúlyos, közülük 160 millió már most elhízott. Magyarországon a 7–9 évesek közel 30 százaléka érintett, és minden nyolcadik gyermek már ebben a korban küzd az elhízással.

Belegondolni is szörnyű, hogy mennyi hozzátartozónk, szerettünk testében zajlik ma a csendes, alattomos, káros folyamat, amelynek káros hatásai majd később válnak nyilvánvalóvá.

Legalább három felületen olvastam ma, hogy a túlsúly a jövő nagy kihívása. Szerintem pedig a jelenünk egyik legélesebb tükre. Közös ügy, amit együtt kell megoldanunk, ugyanakkor a jelenség már régen túlnőtt az egészségügyi intézmények falain.

Ne hibáztassuk őket!

A legkönnyebb az elhízottakat hibáztatni. Minek esznek annyit? Miért nem sportolnak? Hosszan sorolhatnám a jól ismert frázisokat, amelyek őket veszik górcső alá. És ebben is van valamennyi igazság, de érdemes higgadtabban közelíteni a problémához.

Mielőtt csak a „bűnös élvezeteket” okolnánk, rendszerszinten szemlélődjünk. Az elhízás ugyanis a környezetünk társadalmi tükre is egyben. Azé a környezeté, amelyben élünk, dolgozunk, vásárolunk, nevelünk, és amelyben végül – akár láthatatlanul – megbetegszünk.

A plusz kilókkal küzdő betegek mögött is emberi történetek húzódnak, amelyek a hozzáférésről, a társadalmi különbségekről, a mozgásszegény életmódról, a feldolgozott élelmiszerekkel teli boltok polcairól, és a gyermekeket célzó marketingről szólnak. Azokról az obezogén hatásokról, amelyek átszövik mindennapjainkat, és amelyekre ma már nem lehet legyinteni.

Az elhízás önálló, krónikus betegség, amely fokozza a kardiovaszkuláris betegségek, a diabétesz, a mozgásszervi betegségek, egyes daganatok és mentális zavarok kockázatát is.

Az érintettek megbélyegzése méltatlan és szakmailag is káros. Elriaszt a szűrésektől, elidegenít az ellátórendszertől, és elzárja az utat a valódi segítség elől.

Nekünk, egészségügyi szereplőknek különösen nagy felelősségünk van abban, hogy a megbélyegző megjegyzéseket, a „miért nem fogy le” típusú mondatokat végleg elfelejtsük, és helyettük egy partneri, elfogadó hangot képviseljünk.

Intelmek helyett valódi megértés

Ahogyan fentebb már utaltam rá, az Elhízás Világnapja a figyelemfelhíváson túl egy nemzetközi mozgósító üzenet is, amely a prevenció, az ellátási hozzáférés és a társadalmi igazságosság közös pontján keresztül próbál rendszereket átformálni. Az idei kampány nagy hangsúlyt helyez a gyermekek védelmére. Azt jelzi, hogy amire most nem vigyázunk, amit most nem teszünk meg annak érdekében, hogy bizonyos krónikus betegségeket elkerüljünk, az tíz-húsz éven belül a felnőtt ellátórendszer túlterhelésében, a munkaképes évek elvesztésében és korai halálozásokban jelenik majd meg.

Nem könnyű ám erről a témáról úgy írni, hogy közben ne azt érezze az olvasó, hogy kívülállóként, érzelem – és megértés mentesen beszélek. Tudom, tűnhet úgy, hogy nekem könnyű, hiszen sosem voltam elhízva. Valóban, egész életemben fontos volt számomra az egészségtudatosság, a saját testemhez való viszonyom. És nem kizárólag a hiúság miatt, hanem kora gyermekkoromtól – orvosi közegben cseperedve – tisztában voltam azzal, hogy melyek azok a dolgok, amiket biztos, hogy el kell kerülnöm az életben, így például egészségtelen ételek, dohányzás, tudatmódosító szerek, mentálisan veszélyes ingerek és közegek. Ráadásul ebben a pozícióban csak akkor lehetek hiteles, ha az életem minden területén vállalható példát mutatok.

Tisztában vagyok azzal, hogy azoknak, akik most túlsúllyal küzdenek, nem statisztikákra vagy újabb intelmekre van szükségük, hanem valódi megértésre, együttgondolkodásra és perspektívára. No meg arra, hogy valaki azt mondja: igen, lehet másképp.

Az elhízás hátterében genetikai, hormonális, pszichés okok is állhatnak, de úgy általában az a megállapítás is igaz, hogy a különböző társadalmi tényezők együttese eredményezi azt, hogy ilyen sokan küzdenek túlsúllyal a világon.  Pont emiatt a kórházakban ma már támogatást is nyújtunk a kezelések mellett. Dietetikával, életmódprogramokkal, pszichológiai segítséggel. És lassan – nagyon lassan – az a szemlélet is kialakul, hogy nem stigmatizálunk, hanem segítünk.

Minden kis lépés számít. Maga az elhatározás, a választott mozgásforma, egy jobban átgondolt reggeli, a felelősségvállalás, és a sok kis apró nem, amit a csábító ilyen-olyan ételekre/italokra mondunk.

Kíváncsi vagyok, hogy a környezetedben hány embert érint a probléma és mióta.

• Beszéltek róla egyáltalán?
• Mitől és mivel lenne könnyebb az életmódváltás?
• Milyen segítség hiányzik hozzá igazán?

Írd meg kérlek kommentben, talán másnak is segítünk vele elindítani egy új gondolatot.

Épp az ilyen beszélgetések miatt született meg az a könyv is, amelyen hónapokig dolgoztam „Egészség kezdőknek és haladóknak” címmel. Gondolatok felelősségről, megelőzésről és a gyógyulás útjairól. Abban igyekeztem összefoglalni mindazt, amit az egészségügyről – benne a saját szerepünkről, tévhitekről, betegségekről és gyógyulásokról – ma tudni érdemes. Szintén egyfajta közös gondolkodás, ami segíthet eligazodni a kérdések és válaszok tengerében. Mert sokszor nem a válasz, hanem a jó kérdés az, ami igazán hiányzik. Ha valaki épp most indulna el ezen az úton – vagy már régóta rajta van, csak jólesne néha megállni és körbenézni –, talán talál benne kapaszkodót.