Néhány gondolat az online ellenségeskedés pszichológiai hátteréről

A közösségi média számomra nehezen érthető jelensége, amikor valaki rendszeresen figyelemmel kíséri egy másik ember megnyilvánulásait, elolvassa a bejegyzéseit, követi a tevékenységét, majd szinte minden alkalommal sértő, gúnyos vagy kifejezetten rosszindulatú megjegyzéseket fűz hozzájuk. A hozzászólásokból egyértelműen érzékelhető az ellenszenv, sokszor már maga a megszólaló személye is indulatokat vált ki, az illető mégis újra és újra visszatér ugyanarra az oldalra, és időt fordít arra, hogy kifejezze a nemtetszését.

Személyes kapcsolatainkban általában igyekszünk elkerülni azokat, akiknek a társasága kellemetlen számunkra. Nem keressük tudatosan a találkozást olyan emberekkel, akik rendszeresen felbosszantanak bennünket, és többnyire nem fordítunk jelentős energiát arra, hogy folyamatosan figyelemmel kísérjük az életüket. Az online térben azonban mintha más szabályok érvényesülnének, és olykor éppen azoknak a megnyilvánulásai foglalkoztatnak bennünket a legtöbbet, akikkel szemben erős ellenérzéseink vannak.

Felmerül tehát a kérdés, hogy mi állhat ennek a viselkedésnek a hátterében, és miért válhat valaki rendszeres követőjévé egy olyan embernek, akit láthatóan nem kedvel. A pszichológiai és viselkedéstudományi kutatások több lehetséges magyarázatot is kínálnak, bár fontos előrebocsátani, hogy az egyes emberek motivációit pusztán a hozzászólásaik alapján nem lehet megbízhatóan megítélni.

Mindenekelőtt különbséget kell tennünk a kritika és a tartósan ellenséges, személyeskedő kommunikáció között. A véleménykülönbség természetes része az emberi kapcsolatoknak, és a kritika akkor is lehet jogos és értékes, ha kellemetlenül érint bennünket. A valódi kritika azonban elsősorban egy állításra, döntésre vagy cselekedetre irányul, és lehetőséget teremt arra, hogy a felek érveket ütköztessenek, esetleg közelebb kerüljenek egymás álláspontjának megértéséhez.

A rendszeres személyeskedés esetében ugyanakkor nem a mondanivaló tartalma, hanem a megszólaló személye a meghatározó. Ugyanaz a gondolat, amelyet valaki mástól akár elfogadhatónak tartanánk, egy bizonyos embertől automatikus elutasítást vált ki, mert a róla kialakított negatív kép megelőzi a mondanivaló értékelését. Ilyenkor a kommunikáció már nem feltétlenül a vélemények megvitatását szolgálja, hanem az ellenszenv kifejezésének eszközévé válik.

Miért ragadja meg ennyire a figyelmünket az, aki / ami bosszant?

Az emberi figyelem működésének egyik jól ismert sajátossága, hogy a negatív, fenyegetőnek vagy zavarónak érzékelt információk gyakran nagyobb jelentőséget kapnak, mint a semleges vagy kellemes ingerek. Ennek evolúciós szempontból is van magyarázata, hiszen a lehetséges veszélyek felismerése és a rájuk adott gyors reakció a túlélés szempontjából fontos alkalmazkodási mechanizmus volt.

A közösségi médiában azonban ez a figyelmi sajátosság olyan helyzetekben is működésbe léphet, amelyekben semmiféle közvetlen veszély nem fenyeget bennünket. Előfordulhat, hogy újra és újra felkeresünk egy oldalt, amelyről előre tudjuk, hogy fel fog bosszantani, vagy rendszeresen elolvassuk valakinek a véleményét, akivel szinte soha nem értünk egyet. A negatív érzelmi reakció tehát nem feltétlenül csökkenti az érdeklődést, sőt, bizonyos körülmények között akár fenn is tarthatja azt.

A viselkedés fennmaradásában a társas megerősítésnek is szerepe lehet. A Yale Egyetem kutatói 2021-ben, a Science Advances folyóiratban publikált vizsgálatukban 12,7 millió Twitter-bejegyzést elemeztek, és viselkedési kísérleteket is végeztek. Azt találták, hogy a felháborodást kifejező megnyilvánulásokra érkező pozitív visszajelzések növelhetik annak a valószínűségét, hogy a felhasználók a későbbiekben is hasonló módon kommunikálnak.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy indulatos vagy sértő hozzászólásra érkező kedvelés, egyetértő reakció vagy a komment körül kialakuló vita megerősítheti a viselkedést. A hozzászóló azt tapasztalhatja, hogy sikerült figyelmet kiváltania, mások reagáltak rá, esetleg egy egész közösség támogatását elnyerte. Ha ez rendszeresen megtörténik, az ellenséges kommunikáció könnyen megszokott viselkedési mintává válhat, különösen olyan online közegben, ahol az indulatos megnyilvánulások elfogadottak vagy kifejezetten elismerést kapnak.

A társas összehasonlítás és az önértékelés szerepe

A jelenség másik lehetséges magyarázata a társas összehasonlítás, amelynek jelentőségét Leon Festinger pszichológus már 1954-ben leírta. Saját helyzetünket, teljesítményünket és társadalmi pozíciónkat részben másokhoz viszonyítva értékeljük, és ez az összehasonlítás nem mindig jár kellemes érzésekkel.

Mások szakmai sikere, elismertsége, életmódja vagy akár magabiztos véleménynyilvánítása bizonyos helyzetekben elégedetlenséget, irigységet vagy saját helyzetünkkel kapcsolatos bizonytalanságot ébreszthet bennünk. Amennyiben ezek az érzések nehezen feldolgozhatók, a másik ember leértékelése átmenetileg enyhítheti a belső feszültséget, hiszen könnyebb megkérdőjelezni valakinek a hitelességét vagy értékét, mint szembenézni a saját elégedetlenségünkkel és sikertelenségünkkel.

Ez a mechanizmus azonban csak az egyik lehetséges magyarázat, és semmiképpen sem alkalmazható általánosan minden negatív hozzászólásra. Nem minden kritikus irigy, és nem minden sértő megnyilvánulás mögött áll önértékelési probléma. A társas összehasonlítás szerepét azért érdemes mégis megemlíteni, mert rámutat arra, hogy mások megítélését sokszor saját érzelmi állapotunk és önmagunkhoz való viszonyunk is befolyásolja.

Az online kommunikáció sajátos lélektana

John Suler amerikai pszichológus 2004-ben írta le az online gátlások csökkenésének jelenségét, amely azóta az internetes viselkedés kutatásának egyik alapvető elméleti kiindulópontjává vált. Személyes találkozás során a kommunikációt számos olyan visszajelzés befolyásolja, amely az online térben részben vagy teljesen hiányzik. Látjuk a másik ember arcát, érzékeljük a hanghordozását, a reakcióit, és közvetlenül szembesülünk azzal, milyen hatást váltanak ki a szavaink.

Az internetes kommunikációban ezek a visszajelzések gyakran elmaradnak, ami csökkentheti a viselkedési gátlásokat és a személyes felelősség közvetlen megélését. A kommentelő nem feltétlenül érzékeli a másik ember megbántottságát vagy felháborodását, és egy sértő megjegyzés után egyszerűen kiléphet az alkalmazásból anélkül, hogy szembesülnie kellene annak következményeivel.

Az anonimitás tovább erősítheti ezt a hatást, de a jelenség egyáltalán nem korlátozódik a névtelen felhasználókra. Saját névvel és fényképpel is gyakran találkozunk olyan megnyilvánulásokkal, amelyek személyes beszélgetésben aligha hangzanának el. Az online tér tehát nem feltétlenül hoz létre új emberi tulajdonságokat, de olyan környezetet teremthet, amelyben a meglévő indulatok könnyebben és kevesebb önkontroll mellett fejeződnek ki.

Amikor maga a konfliktus válik céllá

A kutatások arra is rámutatnak, hogy bizonyos emberek számára nem feltétlenül egy sérelem rendezése vagy egy vélemény megvitatása jelenti az online konfliktus célját, hanem maga a provokáció és az általa kiváltott reakció.

Erin Buckels és munkatársai 2014-ben az internetes trollkodás és egyes személyiségvonások összefüggéseit vizsgálták, és azt találták, hogy a mások szándékos bosszantására irányuló viselkedés kapcsolatot mutatott többek között a szadizmussal és a manipulatív személyiségvonásokkal. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek statisztikai összefüggések, amelyekből nem lehet arra következtetni, hogy minden sértő kommentelő személyiségzavarban szenvedne.

A vizsgálat jelentősége inkább abban áll, hogy felhívja a figyelmet a konfliktusok eltérő motivációira. Míg az egyik fél esetleg tisztázni szeretne egy félreértést vagy megvédeni az álláspontját, a másik számára maga a vita, a felháborodás vagy a másik ember védekezése jelenthet elégtételt. Ilyen helyzetben a hosszas érvelés könnyen eredménytelen marad, hiszen a résztvevők valójában nem ugyanazt szeretnék elérni.

Az ellenséges kommunikációnak emellett közösségformáló szerepe is lehet. A társas identitás kutatásai régóta foglalkoznak azzal, hogy az emberek nemcsak közös értékek és célok, hanem közös elutasítások mentén is képesek csoportokat alkotni. Egy rosszindulatú hozzászólás olykor nem is elsősorban a megtámadott személynek szól, hanem annak a közösségnek, amelynek tagjai hasonló véleményt képviselnek, és amelyben az ellenséges megnyilvánulás az összetartozás kifejezésének eszközévé válhat.

Miért olyan nehéz megváltoztatni a kialakult véleményeket?

A pszichológia régóta ismeri a megerősítési torzítás és a motivált következtetés jelenségét, amelyek lényege, hogy az emberek gyakran könnyebben fogadják el a már meglévő véleményüket alátámasztó információkat, miközben az azoknak ellentmondó tényeket szigorúbban ítélik meg.

Ha valakiről tartósan negatív kép alakul ki bennünk, hajlamosak lehetünk az újabb megnyilvánulásait is ezen keresztül értelmezni. Ilyenkor akár a jó szándék mögött is hátsó szándékot feltételezhetünk, a sikert érdemtelen előnynek, a segítséget önérdeknek tekinthetjük, és egyre kevésbé leszünk nyitottak arra, hogy a korábbi véleményünket felülvizsgáljuk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden tartósan negatív vélemény megalapozatlan lenne. A különbség inkább abban van, hogy valaki hajlandó-e új információkat mérlegelni, képes-e elismerni a másik ember valamely pozitív tulajdonságát vagy helyes döntését, és egyáltalán érdekli-e a valóság pontosabb megértése.

Amikor ez a nyitottság teljesen hiányzik, a vita könnyen önismétlővé válik, és egyre kevésbé szolgálja az eredeti célját.

Pszichés probléma vagy egyszerűen elfogadhatatlan viselkedés?

Orvosi szempontból különösen fontosnak tartom, hogy az ellenséges kommunikációt ne tekintsük automatikusan valamilyen pszichés zavar megnyilvánulásának. Bizonyos személyiségvonások, érzelemszabályozási nehézségek vagy pszichés állapotok összefügghetnek a fokozott ingerlékenységgel és agresszivitással, de egy-egy hozzászólás, sőt még a visszatérő rosszindulatú viselkedés alapján sem lehet megbízható következtetést levonni valakinek a mentális egészségi állapotáról.

Nem mindenki boldogtalan, aki bántóan viselkedik, nem mindenki irigy, aki kritizál, és nem mindenki pszichiátriai beteg, aki képtelen kulturáltan vitatkozni. A személyiség, a neveltetés, a társas környezet, a tanult kommunikációs minták és a pillanatnyi érzelmi állapot egyaránt befolyásolhatják a viselkedést.

A pszichológiai háttér megértése ugyanakkor nem jelenti a viselkedés felmentését. Attól, hogy egy indulatnak lehet magyarázata, még nem válik elfogadhatóvá a másik ember rendszeres megalázása.

Mit tehetünk az ilyen helyzetekben?

A rendszeresen ellenséges hozzászólások kezelésében talán az egyik legfontosabb felismerés, hogy nem minden megnyilvánulás igényel választ, és nem minden konfliktus oldható meg érveléssel.

A valódi kritikára érdemes reagálni, hiszen a tévedések korrigálása, a félreértések tisztázása és a vélemények ütköztetése a nyilvános kommunikáció természetes része. Más a helyzet azonban akkor, ha valaki visszatérően személyeskedik, sérteget, és semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy valóban kíváncsi lenne a másik álláspontjára.

Amennyiben a provokáció célja a figyelem vagy a reakció kiváltása, a folyamatos válaszadás akár fenn is tarthatja a viselkedést. Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben hallgatni kellene, hiszen a valótlan állításokat vagy a másokat félrevezető információkat olykor fontos helyreigazítani. Azt azonban érdemes mérlegelni, hogy mikor szolgálja a válaszadás a tisztázást, és mikor válik csupán egy újabb, eredménytelen konfliktus részévé.

A saját online felületünkön a kommunikáció szabályainak meghatározása, a sértő hozzászólások eltávolítása vagy a visszatérően agresszív felhasználók kizárása nem feltétlenül a kritika elutasítását jelenti. A véleménynyilvánítás szabadsága nem azonos azzal, hogy bárkinek korlátlan lehetőséget kellene biztosítanunk a személyeskedésre és a megalázásra.

Mit árul el mindez a kommunikációs kultúránkról?

Az online ellenségeskedés nem új emberi tulajdonságokat hozott létre. Az irigység, az indulat, a másik ember leértékelése és a csoportok közötti ellenségeskedés korábban is létezett, a közösségi média azonban olyan nyilvánosságot és olyan gyors reakciólehetőségeket teremtett, amelyekben ezek a viselkedések sokkal láthatóbbá és könnyebben fenntarthatóvá váltak.

A kommunikáció technikai lehetőségei rendkívüli mértékben fejlődtek, miközben nem biztos, hogy az ezekhez szükséges önkontrollunk, érzelmi érettségünk és vitakultúránk hasonló ütemben fejlődött. Pedig a kulturált véleménynyilvánítás  olyan társas készség, amelynek kialakításában a családnak, az oktatásnak és a tágabb társadalmi környezetnek egyaránt szerepe van.

Meg kellene tanulnunk különbséget tenni a másik ember véleményének elutasítása és személyének megalázása között, ahogyan azt is, hogy nem minden gondolatunkat szükséges azonnal, kontroll nélkül nyilvánosságra hoznunk.

Összegzésként:

• Különösnek tartom azt a helyzetet, amikor valaki jelentős időt és energiát fordít egy olyan ember folyamatos figyelésére, akit láthatóan nem kedvel.  A pszichológiai kutatások alapján ennek számos oka lehet, a társas összehasonlítástól kezdve a megerősítést kereső viselkedésen át egészen a konfliktus élvezetéig, és ezek a magyarázatok természetesen nem zárják ki egymást.
• Érdemes mindannyiunknak végiggondolni, hogy mire fordítjuk a figyelmünket, amely éppúgy véges erőforrás, mint az időnk. Szerintem sokkal tartalmasabbá válhatna a saját életünk, ha kevesebb energiát szánnánk azoknak az embereknek a követésére és minősítésére, akikkel szemben tartós ellenszenvet érzünk.
• Mások véleményét és viselkedését nem tudjuk irányítani, azt azonban eldönthetjük, hogy milyen kommunikációban veszünk részt, mire válaszolunk, és hol húzzuk meg a határainkat.

A véleménykülönbség természetes és szükséges része az emberi együttélésnek. A másik ember méltóságának tiszteletben tartása viszont olyan alapvető követelmény, amelyről akkor sem lenne szabad megfeledkeznünk, ha egyébként semmiben sem értünk egyet.