Az ember évszázadokon át egy másik ember kezébe helyezte a gyógyulás reményét. Most ebbe a különös bizalmi kapcsolatba belépett egy harmadik szereplő, amely hatalmas tudással rendelkezik, miközben félelmet, fájdalmat és kiszolgáltatottságot képtelen átélni. Vajon változatlan maradhat-e a gyógyítás erkölcsi rendje, ha a döntések egy részét már gépi következtetések formálják? Akár tetszik, akár nem, de az AI már tényleg a kórházi mindennapok része. Ott dolgozik például a mammográfiás képek értékelésében, a kolonoszkópos felvételek elemzésében, a sürgősségi kockázatbecslésben és a gyógyszerelési riasztások mögött.

Eutanázia, önrendelkezés és az életvégi ellátás valósága

Ki hívja fel a figyelmet arra, hogy egy negyvenöt ágyas osztályon egy szakképzett ápoló egy segédápolóval viszi a műszakot? Ki mondja el a minisztériumi tárgyalóban, hogy mit jelent az idős, számos krónikus betegséggel küzdő páciensek ellátásának plusz terhe, a szűkülő utánpótlás és a folyamatosan bővülő szakmai felelősség? Van-e valaki, aki a kimutatások mellett a nővérpult mögötti valóságot is ismeri?

Néhány nappal ezelőtt Gazsi Zoli halálhíre kapcsán írtam egy személyes posztot, amelyben szerepelt egy félmondat. Úgy fogalmaztam, hogy Zoli esetében „a józan észt már régen a sutba dobtuk, hiszen az elmúlt évek során annyiszor cselezte ki a jó öreg kaszást, hogy még ő is elismerően nézett rá.” Sokan felfigyeltek erre a sorra, érződött, hogy a gondolat érzékeny pontot érintett. Akadt olyan olvasó is, aki privát üzenetben azt kérdezte, hogy orvosként, kórházigazgatóként hogy írhatok ilyet.

A kórházi folyosón - a fizika törvényeit megcáfolva - sokkal gyorsabban terjednek az információk, mint a hivatalos utakon. Valaki hall valamit a nővérpultnál, amit továbbad a liftben, egy másik valaki hozzátesz egy feltételezést az öltözőben, délutánra pedig már egészen más történetként él tovább az alapinformáció a dolgozók között.