Joanna Wietrzyk pekingi HYROX-versenyéről beszélnek a médiumok – így a magyar sajtó is-, arról a rendkívül kellemetlen esetről, amikor az ausztrál sportoló versenyzés közben elveszítette az uralmát a teste felett, de ennek ellenére folytatta a futamot. A felvételek bejárták az internetet, ő később bocsánatot kért, lemondott a megszerzett pontjairól, és elismerte, hogy ki kellett volna állnia.

Kétféle szempontból ítélkeznek: egyrészt, hogy a versenyzőnek mit kellett volna tenni egy ilyen helyzetben, másrészt, hogy mit hibáztak a szervezők. 

Én máshova tenném a hangsúlyt.

Próbálom elképzelni, mit élhet át valaki, amikor hosszú felkészülés után ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ráadásul kamerák előtt. 

Zajlik a verseny, mindenki igyekszik a legjobban teljesíteni, neki pedig néhány másodperc alatt kell arról dönteni, hogy mit kezdjen a saját rosszullétével, ráadásul a folytatás a közösen használt eszközök miatt a többi résztvevőt is érinti.

Nem kérdés, hogy foglalkoztat az eset, hiszen én is HYROX-ozom – persze amatőrként, értelmezhető eredmény nélkül -, készülök a közelgő budapesti versenyre, és ismerem azt az elszántságot, amellyel az ember szeretné jól végigcsinálni azt, amire annyit készült. 

Orvosként pedig azon gondolkozom, hogy a verseny hevében mennyire tudunk józanul különbséget tenni a „normális” fáradtság és a testet már valóban veszélyeztető megterhelés között.

Még ezt az egyet kibírom..

A sportban akkor fejlődünk, ha vállaljuk az erőfeszítést, ha – a szükséges pihenéseket beiktatva - túllépünk a megszokott terhelésen. Gyorsabban lélegzünk, szapora a szívverésünk, elfáradnak az izmaink. Megtanuljuk elviselni a kellemetlenséget, örülünk, amikor képesek vagyunk valamire, ami korábban meghaladta az erőnket.

Ebből a tapasztalatból könnyen születik az a gondolat, hogy „ha eddig kibírtam, akkor ezt is kibírom”. Csakhogy az elszántságunk és a szervezetünk állapota nem feltétlenül van aktuálisan összhangban. 

Egy új, szokatlan, vagy markánsabb tünet más figyelmet kíván, mint az ismerős izomfáradtság vagy émelygés. 

Mellkasi nyomás vagy fájdalom, ájulásérzés, a terheléshez képest feltűnően súlyos légszomj, izomgörcsök, hasmenés vagy hányás esetén a versenyt meg kell szakítani és orvosi segítséget kell kérni.

Az eszméletvesztést – jó esetben már a zavartságot is - észleli a környezet, és többnyire időben reagál. Azok a tünetek azonban, amelyek nem nyilvánvalóak a kívülállók számára, saját döntést igényelnek, bár ennyire kimerült állapotban sajnos nem minden sportoló képes racionális döntést hozni. Emiatt is van fontos szerepe a kísérőknek, az edzőknek, a csapattagoknak, akik kritikus helyzetben be tudnak avatkozni.

A rosszullétet érdemes komolyan venni

A verseny közbeni hányinger, hasmenés vagy hasi görcs (gyomor-bélrendszeri szindróma) felkészült sportolóknál is előfordul, főleg kimerítőbb, hosszabb versenyek során. 

Intenzív terheléskor megváltozik az emésztőrendszer vérellátása, ami befolyásolja az emésztést és a bélmozgást, de a futás okozta rázkódás, a hőség, az elfogyasztott étel, ital és táplálékkiegészítő is hozzájárulhat a panaszokhoz. 

Jelentős különbség van azonban az átmenti émelygés és az ismételt hányás között. Az erős hasi fájdalom, a véres széklet vagy a romló általános állapot már szakemberért kiált.

A kiszáradás tovább rontja a helyzetet, miközben a túlzott folyadékbevitel is veszélyessé válhat, mert felboríthatja az ionháztartást, aminek izomgörcsök megjelenése lehet a következménye.

A célba érkezést követően is érdemes magunkra figyelni. A szokásos izomlázat messze meghaladó fájdalom - különösen kifejezett gyengeséggel vagy sötét vizelettel együtt - súlyos izomkárosodás jele lehet, ami sürgős kivizsgálást igényel.

A futballpályán, vagy más sportversenyen bekövetkező hirtelen szívhalál mindig nagy figyelmet kap a médiában, hiszen a sportolókhoz ösztönösen erőt, egészséget társítunk, ezért minden ilyen esemény megráz bennünket. 

Nehéz felfogni azt, amikor valaki alig pár pillanattal korábban még futott, ugrott, evezett, biciklizett, vagy részt vett a labdajátékban, majd néhány pillanattal később az életéért küzdenek.

Az ilyen esemény szerencsére ritka. Hátterében korábban fel nem ismert szívbetegség is állhat, és a gyors szakszerű újraélesztés döntő lehet a túlélésben. 

A rendszeres mozgás jelentős egészségnyereséget ad, viszont az edzettség mellett is helye van a rendszeres orvosi ellenőrzésnek, és a fellépő panaszok haladéktalan kivizsgálásának. 

A pekingi eset után a HYROX módosította a szabályait. Ha a versenyző jelenléte bármilyen szempontból - vérzés, hányás, vizelet- vagy székletürítés – egészségügyi kockázatot jelent a többi versenyző számára, akkor a versenyigazgató azonnal kiállíthatja az érintett sportolót. Ez így rendben is lenne, azonban én az egész témát nem a versenyszabályzat oldaláról közelíteném meg. 

Számomra az elsőrendű kérdések inkább a következők:

• Meddig mehet el egy sportoló büntetlenül saját céljainak elérése érdekében?
• Meddig egészséges a sport – legyen az amatőr, vagy versenysport?
• Ki vigyáz a sportolóra, ha az adott szituációban ő már nem tud tiszta fejjel gondolkozni / dönteni?
• Mivel tudjuk megelőzni a sportbaleseteket, valamint a sportoló testének kizsigerelését?
• Mi az, ami (még) egészséges, és mi az, ami már veszélyes? 

Szeretnék jól teljesíteni a következő versenyemen, szeretnék örülni annak, amiért megdolgoztam, közben ugyanakkor orvosként magamra is érvényesnek tartom azt, amit másoknak tanácsolnék, így belátóan fogok versenyezni.